Léner Péter Kossuth-díjas színházrendező, a József Attila Színház egykori direktora és a XIII. kerület díszpolgára a teátrumáról, majd mestereiről írt könyvei után újabb művel jelentkezik. A februárban megjelenő kötetben gyerekkori barátjáról, a két éve elhunyt nemzet színészéről, a Kossuth-díjas, XIII. kerületi díszpolgárról, Sztankay Istvánról osztja meg emlékeit, aki ugyancsak a József Attila Színház tagja volt. A szerzőt a könyv apropóján a hajdani barát újságírófia kérdezte – a régi ismeretség okán tegeződve.

– Feljöttél egyszer apámhoz 1991 tavaszán. Elvonultatok a dolgozó-szobájába. Idővel apám kijött egy üveg Unicumért, megint bezárkóztatok. Majd már együtt előbukkanva vigyorogva bejelentettétek: apám az általad egy esztendeje igazgatott József Attila Színház tagja lesz. Máig nem tudom, miről esett szó pontosan a zárt ajtó mögött.

– Apáddal tizennégy éves korunk óta ismertük egymást. Őt sosem lehetett tanácsokkal, ajánlatokkal befolyásolni. Sejtettem, hogy azért adta fel két évtized után a Madách színházi tagságát, és lett inkább szabadúszó, mert rosszul tűrte a belső feszültségeket, amelyek akkoriban kezdték jellemezni a Madáchot. Ám sosem kértem direktbe, hogy hozzánk szerződjön, inkább vendégnek hívtam Lengyel Menyhért Waterlooi csata című darabjának fő-szerepére, amelyet Bacsó Péter rendezett. Zseniális volt benne. Talán a dac is inspirálta, amelyet a szabadúszás miatt érzett. Meg akarta mutatni: „Él még Bánk, Magyarország nagyura!” Alighanem a vendégjáték kapcsán ébredhettek fel benne erős érzetek a József Attila Színház iránt. Amelyek aztán az általad említett „zárt ajtó” mögött fogalmazódtak gondolatokká.

– Példás diszkréció. Te miként láttad: sosem bánta, hogy körúti színházat hátrahagyva került Angyalföldre?

– Megnyugodott ott. Garanciát jelentettem, hogy nálunk nem érheti inzultus. De szerette is az egész társulat. Ráadásul élvezte, hogy népszerű színház tagja, mely népszerűség fokozásában neki is nagy szerepe volt.

– Idővel mindketten a XIII. kerület díszpolgárai lettetek. Egyféle pozitív automatizmus következményeként, vagy a színháznak bensőséges viszonya volt a kerülettel?

– A fővárosnál úgy tekintették: a József Attila Színház inkább a kerületé, mint Budapesté. Még akkor is így volt ez, amikor a színház ötvenes évekbeli, induló korszaka után már bármely kerület lakosait megtalálhattuk a József Attila Színház publikumában. Ahogy a XIII. kerület vezetése, lakói sem változtattak azon az attitűdjükön, hogy a színház érzelmileg hozzájuk tartozik. Ez a törődés, az otthonosság érzete az egész társulat számára frappírozó volt.

– A könyvedben mennyire lesz hangsúlyos apám józsef attilás korszaka?

– Fontos lesz, de az igazat akarom megírni, ezért nem állíthatom, hogy Sztankay István a József Attila Színházban lett nagy színész. Első sikere a Miskolci Nemzeti Színházhoz kötődik, Bertold Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című darabjának főszerepében.

– Az is az igazsághoz tartozik: a papi felmenőire büszke apám egészen más világból indult, mint te. Eszmék terén maradtatok is más-más térfélen. Ebből zárt ajtók mögött sem volt soha feszültség?

– Nem. A könyvből is ki fog derülni: épeszű emberek barátságát nem osztálytagozódás, ideológiák, vallási szempontok határozzák meg. Hanem az emberi minőség.

– Ez szép, főként bizonyos részletek ismeretében. Egy korábbi beszélgetés során elmeséltél az életedből egy 1944-es epizódot. Gyönyörű, elegáns édesanyáddal sétáltatok a Teréz körúton. Te is szépen fel voltál öltöztetve, bár mindkettők ruházatán sárga csillag éktelenkedett. Jött szembe egy német tiszt, aki mellétek érve öklével az arcodba vágott. Szó nélkül mentetek tovább, anyukád csak megszorította a kezedet, majd betértetek egy eszpresszóba, ahol édesanyád letörölte a szájad sarkáról a vért, majd mentetek tovább hang nélkül, mint egy némafilmben. Ami apám korszakba illeszkedő történetét illeti: nagyapám, amíg tehette, tette azt, amit egy tisztességes papnak – görög katolikus a család – tennie illett az üldözöttek védelmében. Az ostrom idején vonultak csak az óvóhelyre családjával, ahonnan ’45 telén merészkedtek elő. Ott álltak a szétrombolt Fő utcai lakásban, amikor oroszok nyitottak rájuk. Nagyapám reverendája láttán volt egy kis lökdösődés, majd ráemelték a géppisztolyukat a családra. Kilencéves apám akkor egy mazurkába kezdett a lehangolt zongorán. Annak dallama csitította le a szovjeteket. Nagyapámat utóbb pedig rendre egy általa korábban megmentett ÁVO-s tiszt hozatta ki az Andrássy út 60.-ból, ahová a házmester feljelentésére került be kétszer is. Ezekről a többolvasatú történetekről beszélgettetek egykor apámmal?

– A saját körúti epizódomat követő kitartott csendből megértettem: bizonyos kérdéseket nem lehet feltenni, mert ha azokra konzekvens és komoly vá-laszokat adunk, minden megkérdőjeleződhet. De a tárgynál maradva: a Léner és a Sztankay család között nincs is akkora különbség. Mindkettő rendezett, polgári körülmények között élt. Az én apám egy vegyészeti gyárban volt igazgató, a te nagyapád pedig, ha szabad ezt mondani, egy templomban. Melyikük volt nemzetileg elkötelezettebb? Talán éppen egyformán. Máig őrzöm azt a levelet, amely igazolja, hogy dédapám, Léner Sámuel az 1848-as szabadságharc idején Kossuth seregében szolgált. Másfelől a zsidó és a keresztény középosztály ugyanakkor sok szempontból szegregált volt, ahogy a mi családjaink között is sok apró különbség létezett az alapvető hasonlóságok mellett. Pap család, nem pap család: differencia. Zsidó középosztály, görög katolikus középosztály: nem összefésülhető minden szálában. De a gyermekek neveltetése egyik esetben sem zárta ki, hogy közöttük barátság szövődjön. Megint csak más kérdés: egy igazi barátságban, ahogy egy jól működő házasságban is, mindig tudják az érintettek, hol vannak azok a határok, amelyeken nem érdemes túllépni. A dolog azokon belül is mély maradhat. Sőt, úgy lehet az igazán.

– Szakmai ügyekben is léteztek ilyen határok? Említetted, hogy érzékelted: apám azért lett szabadúszó, mert rosszul tűrte a Madách Színházban eluralkodó belső feszültségeket. Ezekről sem beszéltetek konkrétabban?

– Apád magában élte meg az ilyen történéseket. Az ízlése is ezt diktálta. Esetében kizárt volt, hogy színházi ügyekben kritikát hangoztasson felfelé, lefelé vagy párhuzamosan. A könyvben persze esik majd szó arról, hogy véleményem és tapasztalataim szerint mi indokolhatta egyes lépéseit. De ezeket nem annak alapján fogalmaztam meg, amit ő valaha tollba mondott volna.

– Barátságotok tizennégy éves korotokban kezdődött a fasori evangélikus gimnáziumban. Apám már akkor is rejtőzködő típus volt?

– Az első tornaórán feltűnt nekem az öltözőben, hogy a mellettem vetkőző srác termetre pont akkora, mint én, de adoniszi felépítéssel. Apád csöndes, jámbor fiúnak tűnt, miközben úgy nézett ki, mint Johnny Weissmüller. Kér-deztem, mitől ilyen izmos? Azt felelte faarccal: „Sokat korcsolyáztam”. Fel-mértem, hogy ennek a válasznak semmi értelme, de nagyon szórakoztató. Idővel, ahogy alakult a barátságunk, azt is megértettem: ha ő el akar valamit mondani, elmondja. De nem lehet rákérdezni az életére. Én ezt elfogadtam, ő pedig értékelte a dolgot.

– Mely dolgok mentén szövődött igazán szorossá a barátságotok?

– A fasori gimnáziumba nagyon szép lányok jártak, központi tárgyát képezve mindkettőnk érdeklődésének. Kapcsot jelentettek a színjátszóköri előadások is. Emlékszem például Romhányi József Mákos Ákos című jelenetére. Pista játszotta a címszereplőt, aki azzal kopogtat be egy szerkesztőségbe, hogy ő csak rímben tud beszélni. Én adtam a szerkesztőt, és azt gondoltam, színészileg brillírozok. Ám rajtam senki nem nevetett, apádon gurguláztak. Már a kinézetén is: igazított kicsit a frizuráján, kiült valami a tekintetébe, és a szépfiú helyett máris egy tébolyult állt a publikum előtt. Színészi tehetségének volt a része, hogy Charles Boyer-i karaktertől Buster Keaton-i figuráig képes volt az át-változásokra. Fontos, hogy én ezért sosem irigyeltem. Színészi tehetségével inkább arra ösztönzött: a magam részéről inkább a rendezés felé vegyem az irányt.

– A róla szóló könyv mely tanulságát ajánlanád kedvcsinálónak az olvasáshoz?

– Pista titkaiból nem lehetett, nem is kellett mindet megfejtenem. De a könyvből talán izgalmasan rajzolódik majd ki egy zseniális színész története, akinek a színház olyan evidencia volt, mint a kétszer kettő. Miközben számára a privát élet sok szempontból megoldhatatlan feladvány maradt.

– Cáfolhatatlan, de azért zordan hangzik.

– Semmi sem fekete, vagy fehér. A könyvet átszövik az életéből átemelt poétikus pillanatok.

Sztankay Ádám

Emlékek könyve

2017. január 4., szerda 14:40

Léner Péter Kossuth-díjas színházrendező
Barátság emberi minőségben

Az interjúról készült videót ide kattintva nézheti meg