Hírek
TV13
médiaajánlat
letölthető innen
tv13-mediaajanlat-2016.pdf
TV13
műsorstruktúra
musorstruktura2017.pdf
Élő adás
TV13 élő adás
vissza…
Back (history)

Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító január 24-én töltötte be nyolcvanadik életévét. Alkotói munkássága mellett irodalmi és ifjúsági lapok szerkesztőjeként segítette ifjú kollégái pályakezdését. A Magyar Televízió Zenei és Szórakoztató Főosztályának vezető munkatársaként pedig évtizedekig foglalkozott kulturális ismeretterjesztéssel a képernyőn keresztül. A XIII. kerület díszpolgára születésnapja kapcsán azt is elmesélte, hogy miként lett csaknem negyven éve Angyalföld lakója.


– Véletlenül talált otthonra Angyalföldön, vagy kinézte magának a „vidéket”?

– A hatvanas évek elején laktam már rövid ideig egy Dagály utcai albérletben. Ifjú titánként a kerületi KISZ-szervezet életében is részt vettem. Ám első önálló lakáshoz Zuglóban jutottam 1965-ben, amelyet az Írószövetség „kontingenséből” utaltak ki. Angyalföldre való későbbi visszajutásom története ugyancsak elmond valamit az akkori időkről. A másfél szobás zuglói otthonunkba született gyermekünk, Péter. De valójában a kultúra kezdett minket kiszorítani onnan: szaporodtak körülöttünk a könyvek, operalemezek. Akkor felhívtam a kerületi tanácselnököt, és megkérdeztem: milyen, bárki másra is érvényes feltételekkel bonyolíthatnék le egy minőségi cserét? Elmondtam azt is, hogy szeretnék a környéken maradni, hiszen zuglói elégiáimmal már az irodalomba is be-énekeltem a kerületet. A tanácselnök elkezdett kiabálni a telefonba: ne kép-zeljem, hogy velem kivételt tesznek, csak mert ismert vagyok. Mondtam erre egy s mást, majd rácsaptam a kagylót, és levélben is megírtam neki: nem protekciót akartam, de mindenesetre szégyellem, hogy szóba álltam egy magafajta fafejjel. Levelemet feljelentés kíséretében juttatta el a fővárosi pártszervezethez. Onnan hívatott be Molnár Endre, a pártbizottság egyik titkára, egyben Molnár Géza írótársam öccse. Említette, hogy a feljelentésből értesült a lakásproblémámról. Ígérte, igyekszik segíteni a megoldásában. Végül 1979-ben kaptunk egy két és fél szobás szövetkezeti lakást a Kárpát utcában. Hamar akklimatizálódtam, és már harmincnyolc éve itt élünk.

– Esetében mit jelent pontosan az akklimatizáció?

– Egyik kedvenc József Attila-versem kezdődik így: „Íme, hát megleltem hazámat…” Akkor érzi az ember leginkább, hogy ez megtörtént vele, amikor külföldre kerül, és van egy konkrét hely, ahová visszavágyik. Ami több mint egy színes folt a térképen. Van, hogy nem is kell olyan mesze menni ehhez. Amikor Pestre költöztem, még szülőhelyem környékére, a pilisi dolinák közé vágytam vissza; vagy cseperedésem világába, a nyáregyházi erdőkbe. Angyalföldet akkor kezdtem hazámnak érezni, amikor egy milánói utamon azon kaptam magam: én már a Pozsonyi úti sörözőkbe vágyom vissza, az ottani ismerősök, beszél-getőtársak körébe.

– Ön szerint Angyalföldnek melyik a legmeghatározóbb „stílusjegye”?

– Angyalföld a béke szigete a magyar közélet viharzó tengerén. Otthonossá teszi lakói egymás iránti empátiája. Ahogy az is meghatározó, miként viszonyulnak közösségének megválasztott vezetői a választóikhoz. 1998-ban egyszer csak becsöngetett hozzám Tóth József úr, a polgármester. Akkor találkoztunk először személyesen. Elmondta, hogy a képviselő-testület döntése alapján szeretnének nekem díszpolgári címet adni. Kérdezte, elfogadnám-e? Nem csupán a kitüntetés felajánlása volt megtisztelő, hanem a helyzet melen-gető személyessége is.

– Ha jól értem: ön trauma nélkül élte meg a vidéki lét elmúlását, zök-kenőmentesen lett pesti polgár. Sokaknak ez gyakorta rázósabb történet.

– Én szerettem a vidéket, de közben mindig a városba vágytam. Nyár-egyházán apám főjegyző volt 1939-től. A negyvenes évek elején, öt-hatéves kissrácként gyakran elkísértem, amikor eljött a fővárosi megyeházára ügyeket intézni. Nagy ámulattal néztem az emeletes házakat, a sárga villamosokat. Jó volt indiánosat játszani a nyáregyházi akácosokban, de csak eszembe jutott: mégis az lenne az igazi, ha városivá válhatnék egyszer. Egyetemista koromban sikerült is a dolog – amikor aztán a vidék ébresztett bennem némi nosztalgiát. De akkori, jókedvű társaságomban az könnyen halványult. Nem titok: teljes életet éltem, nem tagadtam meg magamtól a város adta örömöket.

– Ugyanakkor az alkotói pálya mellett a kezdetektől részese volt a kulturális közéletnek. A Magyar Televízió zenei osztályán vállalt vezetői pozíciója pedig a népművelésre is alkalmat adott.

– Mindig dolgozott bennem egyfajta népművelői szenvedély. Monorról jártam pestre gimnáziumba, de ott helyben már akkor is foglalkoztam ismeret-terjesztéssel. A helyi művelődési házban kurblis gramofonnal, sellak lemezekkel tartottam operaismertetőket. Sokan jöttek, ismertek, hiszen kántorkodtam, orgonáltam a monori református templomban. A televízióban aztán húsz éven át munkaköri kötelességem lett a zenei ismeretek átadása. Örömmel tettem, hiszen az opera nem arisztokratikus műfaj. Ha nem nagyképűen beszélnek róla, akkor a legegyszerűbb emberrel is meg lehet szerettetni. A köteteim kapcsán tartott író-olvasó találkozóim pedig arra is alkalmat adtak, hogy a kortársaimat népszerűsítsem. Azokon a saját műveimből hangzott el a legkevesebb. Inkább Ladányi Mihály, Garai Gábor, Váci Mihály, Soós Zoltán és mások versei kerültek középpontba. Talán a lelkiismeretem csillapítására is szolgált a dolog: eredeti foglalkozásom szerint magyar–olasz–francia szakos tanár vagyok. Csak rútul elhagytam a katedrát.

– Meglepő a templomi „epizód”. Egyik versében közösségi költőként aposztrofálja magát. A közösségi szó mellett zárójelben ott a magyarázat: kommunista.

– Nincs egyenlőség sztálinizmus és kommunizmus között. Ahogy az inkvizíció és a katolikus egyház között sem. Én a jézusi értelemben vagyok kommunista, a közösség boldogulását fontosnak tartó költő. Jézus egyebek között azt mondta: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni. És annyira antikapitalista volt, hogy kiverte a kufárokat a templomból, mert az ő atyja házát latrok barlangjává tették. Átérzem, megértem mindezt. Ami pedig az Istent illeti: költők esetében a hozzá való viszonyt gyakorta jellemzi a vele folytatott, meg nem szűnő vita.

– Nyolcvanadik esztendejének partjánál mennyi maradt még a hajdani idők irodalmi barátságaiból?

– Korosztályom keményen tizedelődik. Azok közül, akikkel az irodalmi pályán indultunk együtt, már csak Szakonyi Károly és Csukás István élnek. A hozzám közel állókból Váci Mihály már 1970-ben elment. Ladányi Mihály, Garai Gábor a nyolcvanas évektől nincs velünk. Soós Zoltán két éve távozott. Ám a fiatalabb, ötvenhatvanéves pályatársaim között is vannak barátaim. Főként olyanok, akiknek segítettem elindulni a pályán. Irodalmi lapok szerkesztőjeként, vagy az Egyetemi Lapoknál, a Magyar Ifjúságnál, az Ifjúsági Magazinnál. Utóbbinál a szerkesztés mellett gondoztam az irodalmi rovatot is. Akad néhány „gyerek”, akinek én adtam nyomdába első műveit. Említhetem Sumonyi Zoltán József Attila-díjas költőt, aki Angyalföld egyik neves polgára vagy Csaplár Vilmost, aki az Ifjúsági Magazinnál kezdett publikálni.

– Van egy különösen fontos ember az életében. Életrajza szerint feleségével, Büki Erzsébettel 1962-ben keltek egybe. Ötvenöt év házasság: komoly dolog. Pláne, hogy akkoriban köttettet, amikor még nem tagadta meg magától az ifjúságot lázban tartó örömöket.

– A hajdani korhelykedés nem azt jelentette, hogy ki sem mozdultam a vendéglátó objektumokból. Voltak persze napokig tartó tivornyák, de mindig volt bennem annyi mucsai egészség is, hogy képes voltam utánuk hosszabb időre elvonulni, majd éjt nappallá téve dolgozni. Azért Böbémnek, a feleségemnek sok mindent el kellett szenvednie a szertelenségeim miatt. De a szeretet mindent felülírt. Böbe évtizedeken át mentesített az élet gyakorlatiasabb dolgai alól. Lehetővé tette, hogy csak az alkotásnak éljek. Egy ilyen házasság éppolyan fontos, mint az ember otthona, szűkebb közössége.

Angyalföld a béke szigete

2017. január 20., péntek 14:15

Baranyi Ferenc költő

Az interjúról készült videót ide kattintva nézheti meg