Állandó szerzőnk sorozatában olyan emberek szólalnak meg, akiknek élete vagy munkássága – esetleg mindkettő – elválaszthatatlan a kerülettől. Mostani vendégünk Somogyi Zsolt, a Nemzeti Sport labdarúgó-szakírója, televíziós szakkommentátor, aki tizenkét esztendeje költözött a Csata utcába, s ma már angyalföldi lokálpatriótának vallja magát. Amúgy akkor kezdett a sportlapnál – huszonkét évvel ezelőtt –, amikor annak szerkesztősége a Visegrádi utcában volt, és családján belül egyéb tizenharmadik kerületi kapcsolat is akad, mert édesanyja egy időben a Fadrusz utcában lakott. Hogy az a tizenegyedik kerületben van? Igaz. De ott élt minden idők leghíresebb magyar edzőinek egyike, a Fáy utcai stadionnévadó – és angyalföldi díszpolgár – Illovszky Rudolf nagymester...

– Hol kötött barátságot a labdarúgással?

– Ahol az első tizenkét évemet éltem: Szegeden. Az ottani Dózsa serdülő csapatában középpályást játszottam. Ám edzőm, Király József büszkébb volt több más tanítványára, mint rám.

– Mondjon egyet!

– Kocsis Lajos...

– De hiszen ő nem is futballozott a Szegedi Dózsában!

– Csakhogy Király a Szvese trénere is volt.

– Szvese?

– Másutt SZVSE. Szegeden Szvese.

– Mely osztályban szerepelt annak idején a Szegedi Dózsa?

– Az NB II 1981-es átszervezéséig a második ligában. Sőt az 1978/79-es évadban a második helyet szerezte meg, a helyi rivális SZEOL-t öt és fél ezer néző előtt győzte le 2-1-re. A korabeli totószelvényen az volt az egyes számú mérkőzés!

– Akadt 13+1?

– Kettő is, egyenként 792 337 forintért. A két igazi telitalálat azonban Ladányi és Emődi gólja volt a Dózsa-pályán.

– Ha Angyalföldről is ennyit beszélünk, regény lesz ebből...

– Az irodalom mindenesetre vonz.

– Melyik író a kedvence?

– Anton Csehov. De a géniuszok közül Kölcsey Ferencre gondolok a legtöbbet. Ő 1923. január 22-én készült el a Himnusz megírásával. Magam meg január 22-én születtem, negyvenhét évvel ezelőtt. A névnapom pedig április tizedikén van. S 1964 óta április tizenegyedikén, József Attila születésének napján tartják minálunk A költészet napját.

– A szűkebb pátriájáról is ennyi mindent tud?

– Nem, de hovatovább ugyanúgy szeretem Angyalföldet, akár a futballt. Tizenkét esztendeje költöztem a Csata utcába, és ámulattal nézem azt a dinamikus fejlődést, amely e városrészt jellemzi.

– Előbb-utóbb felfigyelnek önre a polgármesteri hivatalban!

– A polgármester már ismer, mert a fiával, Tóth Péterrel évekig együtt dolgoztam a Nemzeti Sportnál. Ő már elkerült a laptól, de van egy társaságunk, amelynek keretében folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Hol egy Szekszárdi úti szállodában, hol egy Róbert Károly körúti kávézóban ülünk le, s minden évben Tóthék balatoni nyaralójában nézzük a Super Bowlt. A kompánia további két tagja Csontos Róbert kollégám, valamint Kemény Kristóf, akinek a nagypapája, Kemény Pál a Madarász utcai gyermekkórház igazgató főorvosa és a kerület díszpolgára, míg apukája, Kemény János a csecsemő- és koraszülöttosztály vezető főorvosa volt. A papa jelenleg a kórházban működő Gyermekkor Alapítvány kuratóriumi elnöke.

– Ön mióta él Budapesten?

– Harmincöt esztendeje.

– Mit szólt az első rangadókhoz a szegedi meccsek után?

– Alighogy Szegedről átköltöztünk a fővárosba, életre szóló élménnyel ajándékozott meg a sors. Sosem felejtem nyolcvanhárom legemlékezetesebb derbijét: Várady Béla három-kettes Vasas-vezetésnél mellé rúgta a tizenegyest, majd az FTC négy-háromra fordított. Nyilasi Tibor az utolsó percben emelte a győztes gólt a Népstadion Stefánia út felőli kapujába.

– Melyik csapatnak drukkolt?

– Mivel azért jöttünk Pestre, mert a bátyámat, Somogyi Tamást leigazolta a Ferencváros, az FTC-nek.

– Rossz válasz Angyalföldön...

– Tudok szépíteni. A nagybátyám a Csanády utcában lakott, ezért a testvéremmel gyakran futballoztunk a Szent István parkban. Sőt egyszer-kétszer bemerészkedtem abba a Pozsonyi úti házba, amelyben Fenyő Miklós lakott, és ámulva néztem, hogy a rajongók telefirkálták a lépcsőházat a rocksztár harmadik emeleti lakásáig.

– Lehet ilyen átéléssel írni vagy beszélni a huszonegyedik századi magyar futballról?

– Ez nem igazi labdarúgás, ezt másként kell értelmezni. Hogy lehessen találni benne pozitívumot.

– Sikerül?

– Nem könnyű, az kétségtelen. Mert tagadhatatlanul elvesztettük azt a képességünket, hogy megfelelő játékosokat neveljünk. Ám a közeget nem feltétlenül kell elutasítani, hiszen ebben a környezetben nőtt fel Király, Fehér Csaba, Juhász Roland, ifjabb Dárdai, Gera vagy Szabics; mindegyiküket becsülni lehet azért, hogy innen eljutottak valahova, nemzetközi szinten is vitték valamire. S ha felmondom azt a magyar tizenegyet, amelyet a legjobbnak tartok azóta, hogy futballt nézek, egyenesen vigyázzba vághatom magam. Az összeállítás: Király – Sallai, Kardos, Garaba, Péter – Nyilasi, Gera, Lipcsei, Détári – Kiprich, Kiss László.

– Ha ennyire imádja a labdát, miért nem a Gömb utcában lakik?

– Igazán nem vagyok attól távol. A lényeg, hogy lokálpatrióta lettem.

– Pedig egy személyben csongrádi, pesti, Somogyi...

– Most már maradjunk az angyalföldinél. A Csatához közel van az Üteg és a Kartács utca; mintha háborús övezetben élnék. A valóság épp az ellenkezője: nekem ez a Béke tér.

Hegyi Iván

Szegedi út, Csata utca

2018. január 17., szerda 13:00

Töviről Hegyire / Arcok a kerületből / Somogyi Zsolt