A vizafogói Mártír Emlékműnél tisztelgett február 13-án a II. világháború budapesti ostromának 73. évfordulója alkalmából a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. 1945-ben ezen a februári napon fejeződött be Budapest ostroma, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Budát. A második világháború egyik leghosszabb városharca 102 napig tartott, a védők és a polgári lakosság körében a halottak és sebesültek száma több mint százezerre tehető. A főváros épületeinek 27 százaléka pusztult el vagy rongálódott meg súlyosan, több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy vált lakhatatlanná.

A rendezvényen Hanti Vilmos elnök kijelentette: a közelgő országgyűlési választáson eldől, hogy a mostani kurzus folytatódik-e, vagy a jövőben antifasiszta értékek mentén vezetik az országot. A jelenlegi kormány Budapest felszabadulásának évfordulóján az üldözöttek helyett azokról a katonákról emlékezik meg, akik Hitler oldalán harcoltak – mondta az elnök.

Hiszékeny Dezső XIII. kerületi országgyűlési képviselő arra emlékezett, amikor több mint hetven évvel ezelőtt Budapest a pusztulás, a rémület színtere lett.

– Kifordult a világ a sarkaiból, békés folyónk, a Duna a szörnyűségek színterévé vált.

Háború volt, de sokan nem harcban estek el. Fegyver nélküli, védtelen és kiszolgáltatott üldözötteket, köztük nőket és gyerekeket öltek meg. Mondjuk ki, gyilkosságok történtek. És meggyilkolásuk előtt az áldozatokat végighajtották a városon. A hang nélküli és megalázóan bénult városon.

Saját honfitársaik szedték össze a háború esztelen szörnyűségei elől menekülteket, és a többségtől pusztán szokásaikban, hitükben különbözőeket.

Mindenkit, aki zavaró, kényelmetlen volt a rendszer számára, vagy akinek eltüntetéséből anyagi előny származott, mert meggyilkolásuk előtt kifosztották és megalázták őket.

Mindent elvettek tőlük, amit elvehettek, majd állati kegyetlenséggel lemészárolták őket.

Becstelen gyilkosaik a rendszer hű kiszolgálói voltak, kritika, gondolat és gátlás nélküli gazemberek. „Az ember nemcsak parancsra, hanem önként, kéjjel ölt.” írta megrázón Radnóti Miklós. A rendkívül kifejező sorok az akkori, valljuk be, rémületes valóságot mutatják be.

Van-e, lehet-e felmentés? Nem, gyilkosoknak nincs feloldozás. Akkor sem, ha időről időre felbukkannak a hamisan felidézett múlt álarca mögé bújó átmagyarázók. Egy gyilkosból soha nem lehet hős hazafi, még akkor sem, ha baltás, és akkor sem, ha dollármilliókkal fizetnek a büntetés alóli kimenekítéséért. Láthatjuk, a hatalom is csak időlegesen fedheti el a bűnt, és most a bűnössel osztozik a gyalázatban, megalázva saját nemzetét.

Mert milyen áltudományoskodás az, amely megpróbálja átírni a múltat, így adva felmentést a gyilkosoknak? Milyen elvárásoknak akar megfelelni az, aki a magyar zsidók ezreinek lemészárlásához vezető embertelen és megbocsáthatatlan bűntettet „idegenrendészeti eljárásnak” akarja láttatni? Aki így tesz, maga is cinkossá válik. És aki emberölés megítélésében képes cinkosságot vállalni, annak a mindennapok hazugságai már rutineljárást jelentenek. Egyetlen hazugságot sem hallgathatunk, figyelhetünk csendben.

Ahogy Elie Wiesel fogalmazta: „Lehetnek olyan idők, amikor nincs hatalmunk megakadályozni az igazságtalanságot, de olyan nem lehet, amikor elmulasztjuk ellene felemelni a szavunkat.”

Amíg nem tudunk őszintén, szépítés nélkül szembenézni saját múltunkkal, közte azokkal az eseményekkel, amelyek szégyellnivalók, nos addig nem lesz megnyugvás. Egy amerikai filozófus, George Santayana szerint, aki nem tud szembenézni a múltjával, az arra van ítélve, hogy örökké megismételje azt.

Nincs bűntelen nemzet, csak önámító, akit a többi nemzet is értetlenül néz. Történelmünk mocskát a némaság és a tagadás elkenni tudja csupán. A megtisztuláshoz több kell.

Egykori háborús szövetségesünk, Németország korábbi államfője, Richard von Weizsäcker a harmadik birodalom pusztulását nagy lelkierővel a németség számára is felszabadulásnak, egy őrült tévút végének nevezte. A németek azóta is önkínzó következetességgel szembesítik ifjabb nemzedékeiket nyomasztó történelmi örökségükkel. Ezt a mi országunk sem tudja elkerülni. Szükségszerű a holokausztban játszott magyar állami szerep tisztázása, múltunk vállalása és tudatosítása.

És emlékeznünk kell, hogy tanulhassunk. Emlékezet nélkül nincs egészséges szervezet, mert megbénul a védekező reflex. E nélkül veszélyes, romboló és fertőző betegségek terjedhetnek. A mai világunkban ismét növekszik az amnéziás, parancsra bármit végrehajtó pártszolgálatosok száma. Ma nemzeti direktíva az egyszólamú oktatás, önálló gondolkodásra képtelen robotokat kíván nevelni az állam, és jognak hazudja a nyers erőt.

Emlékezz, és ne csak a kórust hallgasd, figyelj a szívedre, az eszedre. Emlékeznünk kell, és ez az emlékezés nem szorítkozhat a vészkorszakban megölt honfitársainkra és leszármazottaikra.

Emlékeznünk kell. A fiataloknak is, mert csak így lehet megóvni a nemzetet, nehogy még egyszer tragikus történelmi csapdába essen.

Emlékeznünk kell, és megszívlelendő az a ma is aktuális, ősi zsidó bölcsesség, mely szerint a felejtés meghosszabbítja a száműzetést, a megváltás titka pedig az emlékezés – mondta az országgyűlési képviselő.

A Szlovák Antifasiszta Harcosok Szövetségének képviseletében felszólaló Tolnai Csaba, Léva független önkormányzati képviselője azt nyomatékosította, hogy az emlékezés azért fontos, mert a feledés arra kárhoztat, hogy újra elkövessük azokat a hibákat, amelyek a második világháborúhoz vezettek.

Az ünnepség végén a résztvevők koszorúkat és virágokat helyeztek el az emlékműnél.

Budapest ostroma

2018. február 14., szerda 15:10