TV13
médiaajánlat
letölthető innen
tv13-mediaajanlat-2019.pdf
TV13
műsorstruktúra
musorstruktura2018.pdf
Élő adás
TV13 élő adás
vissza…
Back (history)

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én délután írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést. Az aktusra az egykori francia királyi rezidencia, a versailles-i kastély hatalmas parkjának Grand Trianon, vagyis Nagy Trianon nevű palotájában került sor. Magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látták el kézjegyükkel az okmányt. A döntés értelmében Magyarország területe 329 ezer négyzetkilométerről (Horvátországot nem számítva 282 ezer négyzetkilométerről) 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve – Horvátország nélkül – 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent.

Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió személyből 3,3 millió, vagyis 30,2% volt magyar. Ez még azok számára is nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné tette a döntésbe való belenyugvást, akik egyébként elfogadták a multietnikus Magyarország nemzetiségeinek a jogát saját állam alapítására. Az ország nagyvárosaiban és Budapesten ezért egymást érték a tiltakozó nagygyűlések és felvonulások. Az iskolákban és a hivatalokban június 4-re szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbócra eresztették. A nemzetgyűlés 11 óra után kezdődő rendkívüli ülésének szónokai hangoztatták, hogy ez a döntés „Isten és az emberek előtt semmis és érvénytelen”, és az elszakított országrészek rövidesen újra egyesülni fognak az anyaországgal. A sajtócikkeket, beleérve a baloldali lapokban közölteket is, hasonló hangütés jellemezte.

A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. A baloldal jellemzően az 1918 előtti „rövidlátó” és „szűkkeblű” magyar arisztokrata politikusokat okolja a történtekért. A jobboldal pedig hagyományosan az 1918–19-es forradalmárokat, mindenekelőtt a hatékony fegyveres védelem megszervezését elmulasztó Károlyi Mihályt teszi meg bűnbakká. Újabban az is felmerült, hogy „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”.

Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy olyan racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amelynek nemcsak a magyar politikai táborok egyikében vagy másikában, hanem a hazai és a külföldi szakmai fórumokon is hitele van. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint három, esetleg négy tényező összetalálkozása idézte elő.

Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi lakosság elitjeinek és egyes csoportjainak az elégedetlenkedése tekinthető. Nem tudhatjuk, hogy nemzetiségi autonómiák kialakítása vagy a föderalizálás megfelelő gyógyír lett volna-e. Azt azonban tudjuk, hogy a dualizmus rendszere, amely az osztrákok és a magyarok 1867-es kiegyezésén és privilegizált helyzetük biztosításán nyugodott, nem volt az. Ez nemcsak a cseheket és a horvátokat, hanem a kisebb súllyal rendelkező románokat, szlovákokat és szerbeket is kielégítetlenül hagyta. Az elmérgesedő viszonyt fokozták a magyar nemzetiségpolitika túlkapásai.

Második fontos tényezőnek a birodalom déli és keleti határai mentén újonnan, a 19. század második felében létrejött államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikája tekinthető. Vagyis az, hogy mindhárman törekedtek azoknak a területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Külpolitikai megfontolásokból ezt nem mindig hangoztatták nyíltan, de sohasem feledkeztek meg róla.

Békeidőben a magyar állam elég erős volt ahhoz, hogy minden integritása ellen irányuló törekvést elfojtson. Az első világháború alatt azonban megváltozott a helyzet. A nemzetiségi szeparatizmus és a környező államok irredentája megerősödött, a magyar állam pedig meggyengült. Ebben a helyzetben döntő súllyal esett latba a győztes nagyhatalmak akarata. Ez tekinthető a Trianon felé mutató harmadik fontos tényezőnek.

A háború első felében London, Párizs és Washington még el tudta dönteni egyértelműen, hogy saját stratégiai érdekeik szempontjából mi lenne jobb: a Monarchia modernizált szerkezetű megőrzése, vagy pedig átalakítása kisebb és homogénebb nemzeti államokká. A dilemmát részben az döntötte el, hogy 1917-től kezdődően Oroszországban kaotikus állapotok alakultak ki. Ezzel legfőbb keleti szövetségesüket veszítették el. Részben pedig az, hogy a Monarchia és a Német Császárság egyre szorosabb együttműködést alakított ki. Fennállt annak a lehetősége, hogy a Berlin–Bécs–Budapest-tengely nemcsak Európa közepét, hanem a keleti, sőt perspektivikusan talán nyugati felét is dominálni fogja. Az antanthatalmak számára ez elfogadhatatlan volt. 1918 tavaszára ezért döntöttek olyan nemzetállamok létrehozása mellett, amelyek reményeik szerint a keletről nyugatra terjedő bolsevizmussal és a keleti irányú német terjeszkedéssel szemben egyaránt védőgátat képezhettek. Ekkortól tehát nem az volt a kérdés, hogy a Monarchia és a Magyar Királyság megmaradnak-e, vagy sem, hanem az, hogy hol fognak húzódni az új államok határai.

Trianon negyedik okaként a háború utáni forradalmi magyar vezetés inkompetenciáját szokás felemlegetni. Vagyis azt, hogy a Károlyi-kormány bízott az antant méltányosságában, s az elszakadási szándékukat bejelentő szlovákokkal, szerbekkel és románokkal nem az erő, hanem a békülékenység politikáját alkalmazta. A történelem nem játszható újra. Így nem tudjuk megmondani, hogy a magyar területek védelmére kezdettől berendezkedő budapesti politika más döntésekre bírhatta volna-e a párizsi békekonferenciát. Törökország példája arra utal, hogy nem zárható ki ez a lehetőség. A Törökország és Magyarország helyzete közötti földrajzi és geopolitikai különbségek azonban joggal ébresztenek bennünk kételyeket. Mindenesetre tény, hogy amikor 1919 tavaszán és nyarán a Tanácsköztársaság megpróbálkozott a fegyveres határvédelemmel, semmiféle eredményt nem ért el.

1920 első felében, amikor már a kész békeszerződés elfogadása volt napirenden, ismét felmerült az ellenállás lehetősége. A mérvadó politikusok azonban, beleértve Horthy Miklóst, Bethlen Istvánt és Teleki Pált is, valamennyien az aláírás mellett döntöttek. Úgy ítélték meg, hogy Magyarország mögül hiányzik az a gazdasági és katonai erő, amelyre támaszkodva az ellenállás esetleg megkísérelhető lenne. A kényszerű aláírás mindazonáltal nem jelentett belenyugvást. Az 1920–21-ben berendezkedő Horthy-rendszer legfőbb céljává a trianoni határok megváltoztatása volt. Az utódállamoké pedig azok megvédése. A konfliktus közöttük ezért elkerülhetetlen volt.


Romsics Ignác

Száz éve írták alá

2020. júnuis 4.

Trianon

Szent Gellért tér, Trianon elleni tüntetés. Háttérben a Gellért-hegy oldalában a Sziklakápolna. (Fortepan/Album009)

Kiskunhalas, Hősök tere, Országzászló és Trianon-emlékmű (Falusi Mihály, Gulyás József, 1935).  (Fortepan/Gali)